Polgársors, avagy út Zalaszentgróttól Floridáig

Fél évszázad az emberiség történetében talán egy pillanat, az egyén életében viszont mérföldkő. Mondják, hogy aki megéli az 50. születésnapját, egyfajta számvetést készít addigi éveiről. Mit ért el ez idő alatt, mit csinált jól vagy rosszul? Mit kell tennie másképp ezután, kell-e másképp csinálnia bármit is? Megváltozik-e valami ettől a naptól? Ha igen, miért éppen az 50. születésnaptól?

Ezt tette Polgár Árpád galériatulajdonos, műkincskereskedő is, papírra vetette mozgalmas élettörténetét. Önéletrajzi regényét Polgársors címmel az Alexandra jelentette meg.

A regény és a Polgár ’50 album – mely válogatás Polgár Árpád műgyűjteményéből, a számára legkedvesebb 50-50 régi és modern festményt, ötvösmunkát, valamint órát tárja elénk – bemutatójának hangulatát muzsikájával Tabáni Mihály harmonikaművész (Kossuth-díjas, érdemes művész) alapozta meg. Hallgatóságát elvarázsolta Nápolyi szerenádjával, a Carmen-improvizációval. (Játék közbeni mimikája megérne egy tanulmányt.)
Jakupcsek Gabriella felvezetőjével, inspiráló kérdéseivel tovább fokozta a könyvbemutató felszabadult, csevegős hangulatát, a szerző ennek ellenére kicsit szűkszavúan vallott magáról. Ellentétben írásával, ahol gondolatainak, érzéseinek nyílt teret adott.
Azért elmesélte, hogy egyfajta belső kényszer hatására kezdte el írni emlékezéseit. Néhány oldal után érezte, hogy jólesett neki kiírni magából a múltat. A regény befejezésekor is úgy érezte, volt értelme, hiszen saját szemszögéből festett korrajzot az elmúlt fél évszázadról. Az írás során újságíró felesége, Tünde bábáskodott a kötet felett, segítette át a szakmai nehézségeken.
Azóta ismerősei közül többen megkérdezték tőle, hogy miért nem adta ki valakinek megírásra az életrajzi regényt, hiszen az ma nagy divat. Polgár Árpádnak meg sem fordult a fejében ez a lehetőség, hiszen a saját élményeit, tapasztalásait akarta elmesélni, a saját szavaival az igazat, mert a könyv csak olyan lehetett, mint ő maga.

Pályafutása során sok-sok ma is ismert emberrel került kapcsolatba, van, akit megnevezett, s vannak, akikre rá lehet ismerni. Könyvének minden sorát felvállalja. Sejti, hogy az olvasók másképp fogják őt látni, mint eddig. Számára azonban nem ez volt a fontos, hanem az, hogy jólesett megírnia a könyvet. Ez az érzés sugárzik a Polgársorsból.

Az olvasó ne úgy fogjon hozzá a regényhez, mintha egy Móricz-művet tartana a kezében – a hátsó borító amerikai mintára összeállított médiasztár-ajánlóinak sugallatával ellentétben. Polgár Árpád a ma embere, az önéletrajzi regény az első írása, melynek stílusa a köznapi beszédmódhoz áll közel.
A kereskedőcsaládba negyedik fiúgyermekként született, végigélte az 50-es évek megpróbáltatásait. Szülei nagykereskedésének és boltjának államosításától, apja bebörtönzésén át a lelki terrorig, mely közvetlenül is érte, a „kotradék” és a „kis reakciós” jelzők elviseléséig. A regény legmegragadóbb része, ahol gyermekéveiről, családjáról, édesanyjáról ír. Minden baj és bánat elviselésében biztos támasz volt számára az a rendkívül szoros kapcsolat, ami anyjához kötötte, ő volt neki a mindene. Csak le kellett ülniük a Bösendorferhez, és megszűnt számukra a külső világ.
Ezek az évek, szülei példája megtanították arra, hogyan kell és lehet elviselni az igazságtalanságokat. Hogy mindig talpon kell maradni, és nem tétlen szemlélőként, hanem tevőleges résztvevőként. Így ír erről: „Hiszek a sorsban, és abban, hogy az életben soha semmi sem véletlen. De abban is hiszek, hogy hozzáállásunkkal befolyásolni tudjuk a sorsot” – és így is élt. Sosem volt elveszett ember, már az orvos is megmondta születésekor, szerencsés fickó lesz, „mostanáig dupla burokban volt.”
És Polgár Árpád önéletrajzi regényében mesél, csak mesél a feltörő emlékekről. A ’60-as évektől felcseperedő emberkeként – családja rehabilitálása után – már viszonylagos nyugalomban, de nem unalomban élhetett. Kipróbált mindent, amit lehetett: balatoni nyaraló, társaság, lányok, az első csók, zenekar, turnézás, az első szerelem…

Majd a budapesti Katona József Színház Sok hűhó semmiért előadásán úgy érezte, megtalálta élete célját. A fővárosban már minden a színészet körül forgott. Úgy tűnik, soha semmit sem csinált félgőzzel. Ha valamely tevékenységénél elfogyott a belső töltése, inkább abbahagyta. Hét évig színészkedett, előbb Békéscsabán, majd a Budapesti Gyermekszínházban. Miért hagyta el a pályát, a makacssága volt az oka, vagy a töretlen éntudata, önérzete?
A nők sosem hagyták hidegen, sőt. Kapcsolataiban sok-sok ellentmondás fellelhető, melyekről őszintén, önkritikusan vall. A fel nem vállalt szerelmek, a tökéletesnek nem igazán mondható első két házassága (a harmadikat egy lakásért kötötte), és az igazi, a mai…
Kereskedői tehetségét génjeiben hordozza, neki szinte mindig minden sikerült, ha autókról, Zsolnaykról, de ha tetőszigetelő anyagból készült nadrágokról volt szó, akkor is. Lakása, kocsija, pénze szinte mindig volt, és „fifikája”, szorgalma, kitartása is. Nála előbb vagy utóbb dübörgött az üzlet. Az út a Polgár Galéria és Aukciósházig kicsit kacskaringós volt, ám sikerrel kikövezett.
Eljutott a „csúcsra”, melynek buktatóiról, árnyoldalairól, az emberi kapcsolatok törékenységéről, az üzleti élet nem etikus voltáról mesél, a sznobizmusról, mely begyűrűzött a műkereskedelembe. Ír a politikáról, a magyarok, az amerikaiak életszemléletéről, hazafiságukról, amiről lehet vitatkozni… Mindenesetre gondolatébresztő megállapítások ezek.
Polgár Árpád gazdag ember, kettős értelemben is, hiszen vannak házai, autói, órái, műtárgyai, hajói; és gazdag, mert boldog a családjával, feleségével, gyermekeivel.

Őszintén megvallja könyvében, mennyire büszke arra, amit elért, és a bemutatón is elmondta: fő célja, hogy egészségben – sokkal kevesebb munkával –, nyugalomban, szeretetben éljen, kiélvezni azt, amije van.
Ja, és mivel megtetszett neki az írás, fikciós regényeket szeretne írni, persze Floridában, mert ott napfény, medence, óceán és béke van.

Polgár Árpád: Polgársors
Alexandra (2006, Pécs)