Városmegújítás a Tabánban

A főváros 130 éves történetét végignézve városrendezési szempontból a Tabán átalakítása nevezhető az egyik legnagyobb szabású, de mindenképpen a legismertebb és a legtöbb érzelmet kiváltó akciónak. A Gellért-hegy és a Vár-hegy között elnyúló budai terület a török kiűzése után a XVIII. század elején nyerte el azt a településszerkezeti képet, amely később az egész városrész sorsát megpecsételte. Ekkor szerb betelepülők érkeztek a területre, akik házaikat minden szabályozás nélkül felépítve, organikus településformát hoztak létre. Maga a terület a kora újkori Budán fontos közlekedési csomópontként funkcionált. Déli irányból a Tabán számított az első budai hajóállomásnak, és az észak-déli, illetve a Dunán keresztül a kelet-nyugati szárazföldi kereskedelmi útvonalak metszéspontja is itt volt. A városrész jelentőségét tovább növelte, hogy a Pest és Buda közt 1766-tól létező hajóhíd budai oldalon a Tabántól indult ki. A közlekedési, kereskedelmi tényezők tehát a térség jövőbeni fejlődését vetítették elő, ám a Tabánban kialakult települési forma a valódi nagyváros kialakulásának gátját képezte.

1810-ben óriási tűzvész pusztított a Tabánban. Az újjáépítés során alakult ki a Tabán végleges utcahálózata, amely a városrész lebontásáig már nem változott. Az utcahálózat átalakulását leszámítva a városrész általános képe ugyanolyan maradt, továbbra is a kanyargós, szűk utcák, aprótelkeken álló földszintes kisházak jellemezték a területet. A XIX. századi Tabán már nem Pest-Buda gazdasági fejlődése miatt vált ismertté, hanem sokkal inkább a Gellért-hegy oldalában lévő barlanglakások, a Rác fürdő környékén zajló prostitúció, a tiltott szerencsejátékok, a zug-pálinkakimérő helyek, és a közbiztonság hiánya határozták meg arculatát. Egyszóval a Tabán a város vigalmi negyedeként működött. A Lánchíd megépülésével a Tabán elvesztette a korábbi dunai átkelőhöz kapcsolható központi szerepét, és az ebből fakadó kereskedelmi előnyöket.

Pest, Buda és Óbuda egyesülése után a kialakuló modern fővárosban a Tabán elmaradottsága, rendezetlensége még szembetűnőbbé vált. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának jelentései járványügyi, közbiztonsági és esztétikai szempontból is tarthatatlannak nevezték a Tabán állapotát. A városrész lebontásának terve már a XIX. század második felében napirenden volt. Az elképzelést erősítette, hogy ezzel egy időben a területen feltörő gyógyvizek fővárosi kézbe kerülése, és ezzel a lehetőséggel a terület gazdaságosabb hasznosítása körvonalazódott a városvezetésben. A terület rendezése felé az első lépést az Ördög-árok megfelelő méretűvé való kiszélesítése és befedése jelentette 1878-ban. Ez egyrészt a higiéniás körülmények javulását hozta, hiszen így a szennyvíz nem folyt szabadon, másrészt az árvízveszély is megszűnt az Ördög-árok felöl.

A városrész nagyobb szabású átalakításának előfeltétele volt a terület Főváros általi kisajátítása, ami csak fokozatosan valósult meg. Részben emiatt a különböző rendezési és szabályozási koncepciók csak tervek maradtak, vagy évtizedekkel később lehetett azokat a gyakorlatba is átültetni. 1878-ban a megfelelő területek kisajátítása után döntöttek a Gellért-hegyen lévő barlanglakások, viskók felszámolásáról, illetve a Tabán dunaparti házsorának lebontásáról. A századforduló körüli években megerősítették a Gellért-hegy támfalát, a Gellért-hegy oldalában felállították Szt. Gellért szobrát, alatta megindult a vízesés, de a legjelentősebb esemény az Erzsébet híd 1903-as átadása volt. Mindezek következtében a Tabán Duna felöli része már rendezettebb képet mutatott, de belső részében továbbra sem történt változás. Noha a teljes lebontás továbbra is napirenden maradt, a gyakorlatban csak az egész budai oldalt érintő közlekedési fejlesztésekhez kapcsolódó átalakításokra születtek tervek. 1907-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elrendelte az Attila körút és az Árok utca kiszélesítését. Ugyanebben az időben került sor a villamosközlekedés bevezetésére is a Tabánban. 1912-ben már részletes szabályozási terv is készült a városrészre vonatkozóan; a Duna partjának még változatlanul hagyott részén elkezdődtek a bontások, és a régi házakat felváltva a korban modernnek számító bérpaloták építése vette kezdetét. Ekkor úgy tűnt, hogy a Tabán megújítása felgyorsulhat. Ezt jelzi, hogy 1913-ban 10 éves tervet irányoztak elő, mely a Tabán teljes területének rendezését foglalta magában, ám az I. világháború jelentősen lelassította a tervezett változásokat. A világháború alatt leálltak a megkezdett bontások, és a már kiürített házakba ismét lakók költöztek be.

A világháború után megint új tervek születtek. A leggrandiózusabb egy ún. szerpentinút megépítése volt, amely az Erzsébet hídból kiindulva további 8 budai városrészt (Gellérthegy, Naphegy, Sasad, Sashegy, Németvölgy, Orbánhegy, Mártonhegy, Farkasrét) érintett volna. Ehhez kapcsolódva a Tabán-völgybe csatlakozóudvaros bérházakat, míg a Nap-hegy és a Gellért-hegy oldalába szabadon álló bérvillákat képzeltek el. Egy másik terv a Tabán nagyvárosias beépítését szorgalmazta: főútvonalakat alakított volna ki, melyek mentén teraszosan hátranyúló, modern épületek alkották volna a városrész új képét. Mindkét, az egész Tabánt érintő terv megvalósítása 4-5 ezer ember kitelepítését jelentette volna. Az ő elhelyezésüket azonban a Trianon miatti bevándorlások következtében fellépő lakáshiány miatt nem lehetett megoldani. A terület átalakításának időpontja ismét kérdésessé vált. A városrész kiürítéséről azonban nem tett le a főváros. Egy 1927-es terv szerint a Tabán összes lakóját a Budaörsi úti bérházakba költöztették volna. A lakók nagy része azonban nem fogadta el a csereingatlant, így a városrész elbontása ezúttal is későbbre halasztódott. A városrész lebontásához a végső lökést a gyógyfürdőkről hozott 1929-es törvény adta meg. A Budapest mint fürdőváros koncepciónak megfelelően az idegenforgalmi szempont került előtérbe a Tabán rendezése során.

Közel félévszázad tervei után 1933-ban végül lebontották a Tabánt, miután drasztikus lépéssel a főváros felmondott az itt élő, ekkor mintegy 3700 bérlőnek. A bontás nemcsak lakóházakat, hanem négy itt működő iskolát is érintett. A terület ilyen formában történő átalakítása ellen a korabeli sajtóban cikkek jelentek meg, és széleskörű volt a fővárosi, lakossági tilta­kozás is. A bontás ellenzői nem értették, hogy a főváros modernizációs törekvéseinek miért kell szükségszerűen együtt járnia ennek a romantikus, macskaköves utcákkal, lépcsőkkel tarkított, mediterrán hangulatú városrésznek az eltüntetésével. A bontás hírére állítólag naponta 8-10 festő próbálta megörökíteni az utókornak a Tabán utcáit és házait. A munkálatok során felmerült, hogy valamelyik jellegzetes utcáját meghagynák érintetlenül, de végül csupán a Duna-parti házsorhoz, néhány régi, műemlék jellegű házhoz és a területen lévő két templomhoz nem nyúltak hozzá. A Tabán további hasz­nosítására a '30-as években új szabályozási tervet tárgyalt a főváros. A fürdőcentrum elképzelésen kívül az elegáns kertváros ötlete is felmerült, tehetős rétegek villáival. 1935-37-ben, ideiglenes jelleggel parkosították a Tabánt. Közben ásatások is folytak, ennek során római kori és középkori épületmaradványok kerültek elő. A két fürdő korszerűsítése és a szállodák megépítése továbbra is napirenden maradt. Ennek szellemében gyógyfürdő-szállóra írtak ki pályázatot, amely az elképzelések szerint csak az első lett volna a szállodák sorában, melyektől évente 3-4 ezer ember látogatását remélték. De ahogyan az első világháború a bontást, a második világháború az újjáépítést gátolta meg, sőt, mint később nyilvánvalóvá vált, ennek lehetőségét teljesen meg is szüntette. A II. világháborúban a még meghagyott tabáni épületek is megrongálódtak, melyeket a világháború után a romeltakarítás során elbontottak. Erre a sors­ra jutott többek között a Rác templom is. A két fürdőben is komoly károk keletkeztek. A világháború után tehát a fürdőcentrum lekerült a napirendről, így az eredetileg ideiglenes jelleggel kiépített angolkertet tekintették a Tabán végleges hasznosítási megoldásának. 1964-ben az új Erzsébet híd átadásakor kiépítették az Attila út és a Krisztina körút végleges nyomvonalát, helyreállították a parkot, így a Tabán azóta is a ma ismert képét mutatja.

A főváros által megálmodott fürdőcentrum terve persze időről-időre ötlet szintjén továbbra is felmerült. A legkomolyabb elképzelés az 1980-as évek közepéről ismert, amikor egy svéd vállalkozói csoport a Rác fürdőhöz kapcsolódó szállodakomplexumot tervezett. A vitát végül a zöldterület javára az döntötte el, hogy a fürdők szolgáltatásait a most is ismert állapotukban a hazai vendégek is meg tudják fizetni, míg egy korszerű fürdőkomplexum kiépítése ezt nem tenné lehetővé. Emellett ebben az időben már a zöldterületek fogyása is valóságos problémát jelentett a Főváros számára, így ez is hangsúlyos érvként szolgált a tabáni terület változatlansága mellett.

A régi Tabán egy kis töredéke látható ma is. Többek között a plébániatemplom, Semmelweis szülőháza, a Szarvas-ház, az Árpád, a Döbrentei és a Czakó utca néhány épülete, a Rudas és a Rác fürdő is a régi Tabán emlékét őrzik. E néhány ház tartja életben annak emlékét, hogy hogyan válhat a városkép egy egyedülálló színfoltja legalább annyira az átgondolatlan várospolitika, mint a sorscsapások, háborúk, tűzvészek áldozatává.

A közelmúltban újra aktuálissá vált a Rác fürdő felújításával egybekötött luxusszálloda Tabánban való építésének koncepciója. A tervek szerint a szállodakomplexum területéről indulna a Gellérthegyi sikló is. A beru­házás jelentős zöldterületek felszámolását jelentené. Az előkészületek már megkezdődtek: a Tabán egy részét közterületről építési területté minősítették át, és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal engedélyt adott mintegy 50-60 ősfa kivágására is. Az ATTAC Magyarország heves tiltakozásba kezdett a környezetpusztítás ellen. A közelmúltban tűntetést szervezett, nyílt levélben kérte Demszky Gábor főpolgármester és Sólyom László köztársasági elnök támogatását. Az ATTAC információi szerint a - vitatható értékű - beruházás a Széchényi-hitel keretében 750 millió forintos állami támogatást kapott, és a főváros 25%-os részesedéssel bír a beruházó Rt.-ben. A civilek érvelésének alapja, hogy a zöldterületekkel mostohán ellátott Budapest egy sajátos hagyományú, ritka, összefüggő zöldterületét rombolná a beruházás. Az ATTAC a Tabán mellett kardoskodva arra is figyelmeztet, hogy Budapest belső területein a zöldterek aránya nem éri el az EU által előírt minimum felét sem, így becsüljük meg, amíg délutánonként kiülhetünk a Tabánba!

Nagy Áron, Szegő Dóri