Utazás a Gellért-hegyben

A Gellért fürdõ elõcsarnokában a legkülönbözõbb nyelvek keverednek nagyvilági zsongással, a turistacsoportok hosszú sorokban várakoznak a bejáratnál. Az aranyozott lámpák, vöröses márványfal mellett kisebb ajtón jutunk a lifthez, amely a fürdõ alagsorába visz. Szûk, téglaboltozatú alagúton haladunk lefelé. Fejünket enyhén oldalra billentve megállapítjuk, hogy nyolcvanöt éve, amikor a fürdõ épült, sokkal alacsonyabbak lehettek az emberek.

Az orrunkig sem látunk, a forró pára olyan erõvel csap az arcunkba, mintha gõzfürdõben lennénk. Tulajdonképpen ott is vagyunk. Teszünk még néhány lépést lefelé, egészen a Gellért tér és – a dübörgésbõl ítélve – a villamossínek alá. Itt kiöblösödik a tér, visszhangossá válik a beszéd. A terem közepén hatalmas gránitoszlop – ez tartja a teret.

A fürdõ egykori forrásánál vagyunk, 15 méterrel a föld alatt. A sûrû gõzben inkább csak halljuk, mint látjuk a minket körülvevõ, csobogó vizet.

Száz éve még kisebb tavacska bugyogott ott, ahol állunk, de akkor ez a tó még nem volt a föld alatt, a Gellért teret ugyanis a rakpartok építésekor töltötték fel. Õseink még a forrás finom iszapjában áztatták és lábukat, amit kellemesen csiklandozhatott a nyolc-tíz lyukon felbugyogó 43 Celsius-fokos gyógyvíz.

Ma már nem szabad fürdeni ebben a vízben, az ugyanis a Duna magas vízállásakor keveredik a folyó vizével.

A Duna vizétõl független, tiszta forrásokat kellett tehát találni. A hetvenes években kezdték fúrni az 1200 méter hosszú alagutat, amely - a Rudas érintésével - a Gellért és a Rác fürdõt köti össze a Gellért-hegy alatt, és amelyben most vízben tocsogó, bizonytalan lépteinkkel elindulunk. A járat létrejöttének - az új források felkutatása mellett - több oka is volt. Itt húzódik a távfûtés Kelenföldi erõmûbõl érkezõ gerincvezetéke, amely a meleget szállítja ma is a Várba.

A város vezetõi ebben az alagútban szándékoztak kialakítani Budapest egyik atombiztos bunkerét. A 3000 ember befogadására alkalmas létesítményt végül nem rendezték be katasztrófavédelmi célokra. Az alagút - melynek építésében rabok is részt vettek - 1976-ban készült el.

Balra találjuk a mûködõ kutakat, amelyek nem annyira látványosak, mint a Gellért tér alatti forrás, de vizük nem keveredik a Dunáéval, a hatalmas búvárszivattyúk pedig óránként 50-60 köbméter vizet pumpálnak a fürdõbe.

A Rudas és a Rác fürdõt szintén ezek a kutak táplálják. Jobbra tíz-tizenöt méter hosszú szellõzõnyílások vezetnek kifelé a rakpartra. Nagy részüket - a melegedni bejáró és a forrásokat gyakran beszennyezõ kóbormacskák és a hajléktalanok miatt - befalazták, az egyiken azonban, egy rozsdás propeller lapátjai között kikukkantunk a Dunára.

Hamarosan megérkezünk a Szent Iván-barlanghoz és a híres Karfiolteremhez, amelyet a hatvanas években fedeztek fel. Ekkoriban a mai sziklakápolnában mûködött a Vituki (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet) forrásmegfigyelõ központja.

A kutatóintézet szakemberei a próbafúrások során bukkantak - Kesler Hubert hidrobiológus vezetésével - az említett barlangra, amelynek névadója, Iván, középkori remeteként élt az üregben, és nagy gyógyító hírében állt. Feltételezések szerint már õ is a források vizével kezelte betegeit.

Rozsdás vaslétrákon, alulról közelítjük meg a szent ember egykori otthonát, és megcsodáljuk a karfiol alakú cseppköveirõl elnevezett termet. Most, októberben is nagyon meleg van itt. Nem csoda, hogy több terv is született az alagút egyéb hasznosítására.

Szablyár Péter barlangkutatótól megtudjuk, hogy egy kivitelezõ a már említett szellõzõnyílások segítségével "kinyitotta" volna a hegyet a rakpartra, az alagutat délszaki növényekkel népesítette volna be (a melegrõl és páratartalomról a termálvíz gondoskodott volna), a Citadellához pedig innen vezettek volna liftet. A terv nem valósult meg, pedig a felvonó alagútrendszereket köthetett volna össze. A szintén több mint egy kilométer hosszú, a Fõvárosi Vízmûvek kezelésében álló másik járat (amelyrõl korábban már beszámoltunk), majd' 60 méterrel feljebb húzódik a hegy gyomrában.

Külön érdekesség emellett, hogy az alagút megépítésének ötlete az elõzõ századfordulóra tehetõ, amikor is a Közmunkatanács tervei szerint itt a Gellért-hegy alatt haladt volna a rakparti villamos. A járatban ugyan most is vezet egy sínpár, de ez legfeljebb a kitermelés során használt csillék szállítására alkalmas.

Amikor a falakat bontották, és az alagutat a Gellért Szálló pincerendszeréhez kapcsolták, a történelem dermesztõ lenyomataival találkoztak a munkások, mérnökök: a feltárások során számtalan csontváz bukkant elõ.